A csángó gyűjtemény

Tárgyi értelemben a moldvai csángók kultúrája nem tekinthető különlegesen gazdagnak. A funkcionális szempontok alapján kialakult viseleteket, edényeket,a lakberendezési darabok legnagyobb részét, a mindennapokban használt szerszám- és eszközkészleteta települések hétköznapi emberei maguk készítették. A hibás, elkopott, javíthatatlan darabok újrafelhasználásra vagy megsemmisítésre kerültek, hiszen a falusi háztartások szempontjából értéke csak a használható tárgyaknak volt. Éppen ezért hiába keresünk a moldvai csángó településeken több évszázados tárgyakat, így csángó gyűjteményünk legrégibb darabjai legjobb esetben is a 19. század végén kerültek használatba.

A Zabolán látható kollekció elsősorban 20. századi moldvai csángó népi textíliákat, ünnepi és hétköznapi viseleteket, gorzafalvi és frumószai fazekas termékeket, bútorokat, hangszereket, vallásos élettel kapcsolatos kiadványokat és objektumokat, valamint használati tárgyakat tartalmaz. Méretét és tárgyainak sokféleségét, illetve fontosságát tekintve válhatott a zabolai múzeum névadó gyűjteményévé.

A lakásbelső

A 19–20. században anincstelen jobbágy és zsellér származású csángó közösségekben a nagycsaládos modell volt jellemző. A szűk telken álló ház nem ritkán három-négy generációnak, tehát 8-10-12 embernek is otthont nyújtott, ilyen körülmények között a lakberendezés a szükséges minimálisra korlátozódott.

A tipikus, kétosztatú csángó házban a 20. század derekán az egyik helyiség konyhaként és a mindennapi élet helyszíneként – ebédlő, nappali, hálószoba – szolgált, a másik szoba pedig reprezentációs célokra volt fenntartva, a presztízstárgyként őrzöttszőttes anyag ésa minimális számú bútor – székek, rövid lábú kerek asztal, pad, festett láda – is itt volt elhelyezve.

A konyha legfontosabb elemét a tüzelő jelentette. Legtöbb helyen ez téglából rakott, sárral tapasztott, öntvénytetejű építmény, mely főzésre, fűtésre és világításra egyaránt szolgált. A tüzelő körüli párkányon ülve téli időszakban különféle munkavégzésekre – fonás, szövés, paszulybontás, kukoricamorzsolás – is sor került. A kályha melletti konyhaszekrényen vagy az azonos szerepet betöltő polcon sorakoztak a főzéshez használt alapvető kellékek: kukorica- és búzaliszt, só, zsiradék, felakasztott friss és szárított fűszernövények.

A helyiségben az asztal és az ágy elhelyezése hagyományos mintákat követett. Régebben a párhuzamosan berendezett lakószoba volt általános, később az önálló sarkos elrendezés, legújabban pedig a modern lakásokból ismerős centrális lakberendezés vált általánossá. Az ágy deszkából készült, melybe szalmazsákot, abba szalmát tettek. A helyiség ajtó melletti sarkába egy polc került, melyre vederben az ivóvizet, mellé a csuprot, a mosdáshoz használt szappant tették, a polc oldalába vert szegen a törülköző lógott. A zománcozott mosdótálat kicsi székre helyezték. A lakásbelső falait színes textíliákkal varázsolták otthonosabbá, s ide kerültek a vallásos kegyszerek: a feszületek, a szentképek és a rózsafüzérek is.

A ruha tárolására szolgáló ajtós szekrény a csángó falvakban csak a 20. század második felében jelent meg, de azzal párhuzamosan napjainkig használják ruhatárolásra a kendőszeget, a gerendákra erősített rudat, melyre felterítik a viseleti darabokat.

A tisztaszoba berendezési tárgyai közt kiemeljük a hozományos ládákat(jesztrés láda), melyet minden háznál más-más díszítéssel láttak el – festették, illetve színes nyomatokat, mintás bádoglemezeket szegeztek-ragasztottak rájuk.A vetett ágyonrétegesen összefogva bemutatásra került a család nőtagjai által megszőtt textilnemű. A tisztaszoba falai a konyháénál sokkal gazdagabban díszítettek.

Szőttesek és viseletek

A csángó textíliák alapanyaga az utóbbi két évszázadban jelentősen változott, a kendertől a gyapjú, a len, a pamut, a gyapot, a selyem és a műszál felhasználása irányába. A falusi asszonyok által megismert új anyagok magukkal hozták a díszítőtechnika, a mintakincs és a színhasználat változását is.

Gyűjteményünk csángó textíliái túlnyomórészt lakásdíszítő, -öltöztető darabok: csíkos és kockás padravalók, színes ágyvetők, falra való csepű- és gyapjúlécserek, ágyra és rúdra való lepedők,melyekkel a csángó asszonyok otthonná alakították lakásaikat. Párnát régen csak annyit készítettek, amennyire szükség volt az alváshoz, később megjelentek az ágyra helyezett, négyzet vagy téglalap alakú, színes fonallal kivarrt díszpárnák is.

A tarisznyák, zsákokanyagaként végszámra leszőttkelméből szükség szerint vágtak ki megfelelő darabot. Az asztalkendőként használatos takaróruhák, servétek, valamint az abroszok az étkezések során jutottak szerephez. A tucatszámra szőtt kendezők több funkciót töltöttek be: díszítették a tisztaházat, a lakodalomban a násznagy vállára terítetve státust jeleztek, ugyanott vagy temetés alkalmával a rokonság tagjait ajándékozták meg egy-egy darabbal.

A csángó ház reprezentatív textilneműi a ládára felhalmozott kelengye, azaz a lányok hozományának a darabjai voltak, melyek közt megtalálható volt valamennyi fennebb említett szőttes és varrottas. Az ügyesebb lányok már 8–10 éves koruktól kezdve elkezdték megszőni a hozományukat képező kelmét, arra készülve, hogy férjhez menés után a születendő gyerekek miatt nem lesz idejük szőni, így egy életre való gúnyával érkeztek új otthonukba, amelyet a férjhez menést követően fokozatosan felhasználtak a családi szükségletek szerint.

A lakástextíliákhoz hasonlóan a legtöbb ruhaneműt is otthon készítették el a csángó asszonyok. A ruha szabása és díszítése tekintetében még a 20. században is őrzi a 17–18. századi székely viselet fő vonásait is, de érzékelhető az erőteljes balkáni – román, bolgár, valamint dél-ukrán – hatás is.

A férfiak hosszú,szűk szárú, fehér vászon vagy posztónadrágot, ún. icárt(harisnya, gatya) viseltek, a hosszú, kieresztett aljú fehér emberinget széles bernyéccel, színes háziszőttes övvel fogták szorosra a derekukon, melyre mesterien hímzett keptárt (a gyapjúval befele fordított hímzett bundalájbi), esetleg szürke, barna vagy fekete posztóból készített, szoknyának nevezett hosszú posztóköpenyt öltöttek. Fejükre télen kucsmát, nyáron lehajló karimájú, kerek tetejű posztókalapot tettek, rászolgálva ezáltal a „nagy kalapú csángó” névre.

A lányok és az asszonyok viselete többnyire csak színösszeállításában különbözött egymástól. Általános gyakorlat szerint a fiatalok az élénkebb, pirosas, az idősek pedig a sötét, feketébe hajló színeket használták a ruházkodásban. Alsóruhaként hímzett vászoninget öltöttek magukra, melynek a deréktáji részéhez hozzávarrták a szoknyaszerű ingaljat. Erre a fehérneműre csavarták a rendkívül egyszerű, téglalap alakú, régebbenkatrincának, újabbanfotának nevezett lepelszoknyát, melyet keskeny, színes bernyéccel erősítettek magukra. A keptár a női ruhatárnak is szerves része volt, ugyanígy a posztóból készült, palástként viselt szoknya is. Vidékenként eltérő módon fejrevaló viseletként a kendőhöz hasonlító kerpát használták, melyre a nyilvánosságba lépve kerparuhát vagy kendőt terítettek, de egy-egy településen – például Pusztinán – még a középkoriascsepesz vagy főkötő is előfordul napjainkig.

Minden csángó településnek önálló, egyedi formanyelve alakult ki a viseletek hordozta szimbólumok és színvilág ötvözésében. Régebben a társadalmi státus és a gazdasági állapot is kiolvasható volt az egyén viseletéből. Ma már ez a jelnyelv, mely felfedte az egyén lakóhelyét, kifejezte a nemzedéki, etnikai és felekezeti hovatartozását is, feledésbe merült, napjaink népi viseleteiben már többnyire csak a színkombinációnak van szerepe.

Egészen a 20. század közepéig általános volt, hogy meleg időben mezítláb jártak a csángó települések lakói, az év hidegebb periódusaiban lábukra bőrből készült bocskort húztak, kapcával vagy anélkül. A saruként emlegetett magas szárú csizmát a falusi mesterek már a 19. század második felében készítették, de szélesebb körben csak a 20. század első felében vált használatossá, amikor már a bakancs is fokozatosan ismertté és beszerezhetővé vált. Az 1930-as években megjelent gyári készítésű gumiszandál és gumibocskor munkanapi lábbelinek számított. Ezeket a lábbelitípusokat, amennyiben megengedhették maguknak, a nők és a férfiak egyaránt használták. A század derekán divatos ünnepi lábbeliként a félcipő hódított teret.

Fazekas termékek

A moldvai falvak lakossága egészen a 20. század közepéig szabad tűzhelyen készítette főtt ételét az év legnagyobb részében – a tél kivételével. Az addig használt edények pedig általánosan égetéssel tartósabbá tett földedények voltak, melyeket rendszerint a tűzhely parazsába állítottak. A moldvai csángó konyhai felszerelés közt a 20. század első felében alig találunk fémedényt, csupán a puliszkafőző réz- vagy öntöttvas-üst és a háromlábú lábos fordult elő egy-egy háznál.

Dr. Kós Károly szerint azért volt képes néhány fazekasközpont az egész térséget ellátni edénnyel, mert a moldvaiak szerény táplálkozáskultúrájához általában néhány fazék és tejesedény elegendő volt. A háztartásokban használatosfazekak, a tejes- és vizes-, a zsír- és savanyúságtartó edények, a csuporfélék, a tányérok is mind kerámiából készültek. Még az 1950-es években végzett néprajzi kutatások idején is alig találtak a csángó konyhákban gyári vas-, bádog-, porcelán- vagy üvegedényt. Hiányzott ugyanakkor a lakáskultúrából a díszítőelemként használatos kerámiatárgyaknak a csoportja.

Ezzel magyarázható, hogy a második világháború előtt Gorzafalván több mint 300 fazekas dolgozott, ugyanekkor Perzsolban 160, Kukujécben 70, Frumószán mintegy 60 személy foglalkozott fazekalással.A legfontosabb fazekasfalvaknakGorzafalva és Frumósza számítottak, nemcsak az itt dolgozó mesterek száma miatt, hanem az innen kikerülő edények mennyisége miatt is.

Gorzafalvaföldrajzi fekvése miatt az emberek nem éltek meg a földművelésből és az állattenyésztésből, ezért a mesterség szezonális művelése jelentősen hozzájárult a megélhetéshez. Mivel a zománcozott fémedény még nem volt elterjedve, a nagy demográfiai növekedésben lévő Moldvában biztos felvevőpiac alakult ki. Az otthoni műhelyben elkészült edényeket szekérre rakva a mesterek egy-két hétig is úton voltak, míg sikerült pénzért vagy gabonáért, borért cserébe eladni a portékát. Az iparosodás és modernizáció hatására a 20. század közepétől fokozatosan visszaszorult a fazekasok edényei iránti kereslet, itt is elterjedtek a fém- és porcelánedények. A cserépedények fokozatosan kiszorultak a használatból, a fazekasok többsége állami munkahely után nézett. A kerámiaedények eltűnésével a mesterség is lassan a múlté lett, 2011-ben eltemették az utolsó gorzafalvifazekast, Aszalós Viktort, így a több évszázados mesterség kihalt a településen. Mindezek fényében rendkívül értékessé váltak a múzeumban őrzött képek és tárgyak, melyek az eltűnt foglalkozást hűen dokumentálják.

Fazekasműhelyünk alapberendezése Gábor Rajmund gorzafalvi mester eredeti eszközeiből áll, melyeket a Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány az 1990-es években megvásárolt, majd kiállítás céljára letétbe helyezett a csángó múzeumban. A fazekaskorong, a kézi mázőrlő (rezsnyice) és az agyagtartó láda mellett több kisebb-nagyobb anyagformáló fakés, lapocka, mintázó eszköz és szelődrót tekinthető meg, melyek mind azt igazolják, hogy a mester rátermettsége volt a legfontosabb a foglalkozás űzéséhez, ugyanis valamennyi eszköz a közvetlen környezetből került felhasználásra: deszka, műanyag- és fadarab, fogaskerék, drót, rongydarabok leleményes alkalmazásával a munka minden fázisát el tudták végezni.

A fazekas korongja a műhelyként használt konyha ablak előtti részén került felállításra, hogy az ablaknyíláson beszűrődő természetes fénynél dolgozhasson.A többször átgyúrt, kézzel és lábbal is tömörített lágy agyagot megformálás után a mennyezet gerendáira erősített hosszú polcokra helyezték száradás végett. Amikor az edény már annyira kiszáradt, hogy simításra hersegett és agyagpor vált le róla, késznek tartották az égetésre. Az égetést minden fazekas a saját katlanjában végezte. A csonkakúp alakú katlanban az edényeket szájukkal lefelé fordítva rakták szorosan össze, majd a színültig megtöltött kemence tetejét leföldelték. Az égetés az alul körben meghagyott négy-öt nyíláson keresztül vékonyabb lécek, ágak felhasználásával történt. Az első égetést követően a vizet még mindig átengedő porózus edények belső részükön mázazásra, vízhatlan réteggel történő bevonásra kerültek.

Az ólommáz alapanyagát korábban vándorárusoktól, később boltból szerezték be, melyet porrá égettek, majd az ólomport finom agyaggal kevert vízzel a kézi mázőrlőn pépes masszává alakították. Ezt a mázat ecsettel vitték az edény belső felületére, illetve a külső peremen – díszítés gyanánt – az edény válláig. A tüzelőre helyezett edény ugyanis könnyen kormosodott, a máz pedig túl drága volt ahhoz, hogy az edény teljes felületét bevonhassák vele. A sajátosan gorzafalvi zöldmázas spricceléses díszítést rézdrót felhasználásával végezték: az ólomhoz hasonlóan ezt is addig tüzelték, míg törhető darabokra égett, amelyet aztán finom agyagporos vízzel homogén masszává őrölték, s az ecsetet ebbe mártották, majd az edényre spriccelt-csepegtetett rezes máz a második égetés során zöld színűvé égett, oxidálódott.

A csángó kerámiagyűjtemény darabjai között számos edénytípus megtalálható: a nagyméretű káposztásfazekaktól a zsír tárolására használt fületlen edényekig, a tejes- és boroskancsóktól a háromlábú lábasokig; továbbá tányérok, szűrők, konyhai fűszernövény termesztésére használt edények, perselyek, gyertyatartók tanúskodnak a moldvai csángó fazekasok mindennapi életben betöltött fontos szerepéről.

A fésűs technikával húzott, fehér agyaggal és átlátszó, illetve zöld mázzal díszített edények fokozatosan nemcsak Gorzafalva, hanem a moldvai magyar kerámia, még tágabb perspektívából szemlélve pedig a moldvai csángó népi kultúra szimbólumáváváltak. Akárcsak a szőttesek, hímzett ingvállak motívumait, a gorzafalvi kerámia díszítményeit is széles körben alkalmazzák a csángó identitásikonikus megjelölésére, annak ellenére, hogy az edények nyakán és hasán végigszaladó több sávos hullámvonal nem hordoz magában bonyolult jelentésrendszert. Felhasználását a csángó témával foglalkozó kiadványok borítólapján, plakátokon és szórólapokon is meg lehet figyelni. Sajátos identitáskifejező erejét igazolja, hogy a Csángó Néprajzi Múzeum azonosító logójaként 2004-ben a gorzafalvi edényről ismerős stilizált hullámvonallal írott végtelen M (Múzeum) betűt létrehozó szakaszát választotta.

A vallásos élet tárgyai

A moldvai csángók Európa egyik legvallásosabb népcsoportját alkotják. Római katolikus egyházhoz való kötődésüket, valamint a hivatalos vallásosságtól eltérő személyes, archaikus népi hitvilágukat otthonaikban számos szakrális vonatkozású tárgy és cselekvés, rítus fejezi ki.

Vallásgyakorlásuk tekintetében a 18–19. században nagy szerepe volt az Erdélyből származó magyar nyelvű nyomtatványoknak, melyek segítségével a csángó falvakban élő olvasni tudó deákok (parasztkántorok) pap hiányában is levezethették a fontosabb egyházi szolgálatokat, ezekre támaszkodva előénekes szerepet is betölthettek búcsúk, temetések alkalmával. Kájoni János CantionaleCatholicum című latin–magyar egyházi énekeskönyvének használatban lévő példányai közül a legtöbbet a kommunista diktatúra idején a hatalom emberei megsemmisítették, a korszakot átvészelt kiadványok közül a bogdánfalvi Andor János kántor által használt 1805-ös kiadású példány levéltári gyűjteményünk egyik legértékesebb darabja. Szintén fontos értéket képviselnek azok a kisebb méretű nyomtatott könyvek és kézzel teleírt füzetek, melyeket tulajdonosaik beragasztott képekkel, illetve feljegyzésekkel tettek személyessé. Bejegyzéseik vallásos jellegükön túl nyelvtörténeti érdekességek is, híven tükrözik a csángók írásbeliségének állapotát: magyar tannyelvű iskolák hiányában a csángómagyar emberek a román ábécé betűit használták magyar imádságaik megörökítésére, fonetikus lejegyzésére.

Fontos kiemelni azokat az apró elemeket, melyek jelenlétükkel biztosítják a csángók számára a keresztényi élet biztonságát. Egy-egy háznál gyakran 8–10 kereszt, feszület került elhelyezésre, ezek mellett kisebb-nagyobb szentképek és ábrázolások, szobrok teremtették meg a szakrális környezetet,az otthon falaira akasztott szentképeknek és kereszteknek a díszítő funkción túl védelmi szerepe is volt a mélyen hívő csángók szemében. A különféle ünnepek alkalmával beszerzett szentelmények – megszentelt növények, tárgyak, víz – krízishelyzetekben felhasználva hoztak lelki megnyugvást. Szárazság, nagyidő esetén vagy a gonosz kísértése ellen ezekből égettek, készítettek főzetet,ugyanígy az ágy fölé helyezett szentelt barkának vagy az ablakba tett Szent Antal-liliomnak is gonoszűző szerepet tulajdonítottak.

Szakrális vonatkozású gyűjteményünk tárgyai közt a csángók vallásosságának valamennyi kelléke megtalálható: növényi szentelmények, keresztek, feszületek, rózsafüzérek, kézzel írt és nyomtatott énekes- és imakönyvek. Minden darabnak önálló története van, legtöbb esetében egész életút vagy generációk története rajzolódik ki. Mindaz, amit ennek a kollekciónak a darabjai közül látni lehet, egy évszázadokig magára utalt magyar népcsoport világképének, tudásának, élni akarásának nehézségekkel teli stációit rajzolja elénk.