A székely gyűjtemény

Helytörténeti emlékek

Történeti vonatkozású gyűjteményünka kuruckorral, az 1848-as forradalommal és szabadságharccal, a dualizmussal, az első és a második világháborúval, valamint a kommunista korszakkal kapcsolatos tárgyakat foglalja magába. Ezek egy része nem korabeli tárgy, hanem historizáló jellegű darab, mely a családi otthonokban a történeti emlékezet elevenen tartását, az állandó megemlékezési lehetőséget biztosította.

Értékesebb 19. századi tárgyaink közül megemlíthető két darab szurony, melyek az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt teljesítettek nemzetvédő szolgálatot, valamint egy rézzel díszített lőportartó szaru.

A 19–20. századok fordulójáról magyar címerrel díszített tányérok maradtak fenn a gyűjteményben. Az első világháborút több tárgy idézi fel: a múzeum előtti bejáróhíd alatt talált 80 mm-s aknavető, ónból és bádogból készült kulacsok, sisak és katonasapka, bozótvágó kardok, katonaládák. Ugyanide sorolhatók az emléktárgyak, például az Emlék Szibériából feliratú, faragással készített keményfa doboz, melynek tolós megoldású fedele alatt női portré lapul, illetve több olyan kisebb-nagyobb ágyútöltényhüvelyből készített, feliratozással díszített emléktárgy, mozsár, váza, hamutartó, amelyeken a megajándékozott hölgy neve vagy nevének kezdőbetűi mellett az évszámokat is feltüntették: pl. Világ Háború Emléke / 1914–1918 / Szabó Ilona.

Az utóbbi években jelentősen gyarapodott a múzeum iskolatörténeti anyaga is, melyből Zabolán és Kolozsváron is kiállítást szerveztünk. Fenyőfából ácsolt gyerekpad, háromlábú, fából készült, feketére festett és vonalazott iskolai tábla, fenyőfából készített fedeles iskolatáskák, palatáblák és palavesszők idézik fel a 20. század első felének a mostaninál lényegesen szegényebb tanszerkészletét.

Használati eszközök

Néprajzi gyűjteményünk legnagyobb számban helyi vonatkozású használati tárgyakat tartalmaz. Ide sorolhatók a különböző asszonymunkák (pl. kender- és lenművelés, -feldolgozás, fonás és szövés, háztartás, főzés és sütés stb.) eszközei, a gyűjtögetés (kosarak, fésűk), a földművelés (pl. szántás, vetés, kaszálás, aratás, erdőlés stb.) és állattartás (pl. juhászat, tejfeldolgozás) során használt szerszámok, tárolók, feldolgozásra alkalmas eszközök. Jelentős részüket elsősorban helyben és a szomszédos falvakban élő mesterek (kovácsok, asztalosok, kádárok, kerekesek, ácsok) készítették, mások városi műhelyből vagy üzemigyártósorról kerültek ki, de számos tárgy gazdájának/használójának ezermester mivoltát bizonyítja.

A tucatnyi vasaló közt szenes és felforrósítható vasbetétes példányokat is találunk, némelyek díszített fogantyúval és kürtővel vannak ellátva. A kijárólámpák régebbi rétegét képezik a favázas, üvegoldalú, hasáb alakú példányok, de kiállításunkban szerepel egy kisebb méretű, vastag, metszett üvegburkolatú, fémkeretes darab, valamint több petróleumlámpa is. Mérő-, feldolgozó- és tárolóedényeink közül kiemeljük a két fatányérból álló komponát (mérleg), a faragással, illetve esztergálással kialakított nagy famozsarakat, az esztergált, vésetekkel díszített kulacsokat, a kádárok által készített ivókupákat, a vízhordó légelyeket, a festett és faragott sótartókat, valamint a lószőrből készült szitákat.

Számos használati tárgy túlmutat a funkcionális szerepen, feliratuk, díszítményük által esztétikai igényeket is tükröznek – ilyen az 1922-es évszámmal ellátott, kovácsműhelyben készült juhnyíró olló, a szarvból készült, faragással és fém pántokkal díszített vadászkürt, vagy a domború faragással ékesített derelyevágó, illetve a gazdagon metszett, ötletesen nyitható borotvatok is.

Tulipános ládák és bútorok

Keményfából ácsolt vagy fenyőfából készített, festett ládákból álló 19. századi bútorgyűjteményünk igen jelentős értéket képvisel. A bükk- vagy tölgyfa szuszékok gabonatárolási rendeltetésétől eltérően a festett ládák ruhatároló bútorokként voltak használatosak. Mivel Háromszék településein a 19. században több bútorfestő asztalos is működött, a ládák díszítményéből, az alkalmazott sajátos motívumkészletből legfeljebb a bútorasztalos kisrégiója – pl. orbaiszéki, kézdiszéki – és annak sajátságai olvashatók ki. Az értékesebbek és különlegesebbek között megemlíthetjük a reneszánsz hatást tükröző, oszlopos-boltíves díszítésű, céhes minőséget hordozó 1803-as festett kézdivásárhelyi ládát, a szintén kézdivásárhelyi műhelyből kikerülő 1869-es datálású darabot, vagy a díszítményében teljesen más jellegű orbaiszéki – azaz vélhetően Kovászna, Papolc, Zágon vagy Barátos asztalosai által készített – tulipános ládát. Ez utóbbi jellegzetessége, hogy a díszítményét nem kazettás megoldással, keretezett módon festették meg, hanem a világoskék alapszínre lefestett tagolatlan felületre vitték rá; jellemzően középre virágkoszorú került, két szélén egy-egy filigrán gyöngyvirág és tulipán látható.

A gyűjteményben számos olyan bútor is található, mely a 19. század végén és a 20. század elején, elsősorban a szecesszió hatása alatt készült Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Brassóban. Ez a tárgyállomány a zabolai lakáskultúrának a 19–20. századok fordulóján bekövetkezett változását, a paraszti lakókörnyezet viszonylag gyors polgárosulását dokumentálja.

Fontos helytörténeti értéket képviselnek azok az együttesek, amelyek egy-egy zabolai család életmódját reprezentálják a 20. század első felében használt szalon-, konyha-, háló- és ebédlőbútorok segítségével. A pávai Bartha László néptanító családi kúriájának, valamint a zabolaiKondra Jenő és György Matild úriszabók ebédlőjének berendezése jellegzetes „századeleji” háromszéki lakáskultúrát és életmódot idéz fel. A falusi tanítóknak és világot járt kézműveseknek ugyanis fontos szerepük volt abban, hogy a térség falvaiban a 19. század végén városias, polgári életminták váltak ismerőssé és honosodtak meg. A historizáló, ónémet stílusú masszív bútordarabok kivitelezése timpanonos, pilléres, párkányos, monumentális épületekre emlékeztet. Ez a jelentős bútorcsoport a falusi középosztály polgárosodás iránti vágyakozását jelenítette meg otthonaiban, egyben a tulajdonosok tekintélyét, társadalmi és vagyoni státusát reprezentálta.

Szőttesek és viseletek

A szőttesek és varrottasok felhasználásával a háromszéki asszonyok barátságos lakásbelsőket varázsoltak. A kényelem és az otthonosság érzetét erősítették a számtalan variációban készülő rongyszőnyegek, melyeket téli időszakban Háromszéken napjainkban is előszeretettel szőnek az asszonyok. A len- és kendervászonból készített szőttes, monogramos törülközők, zsákok, párnavégek, lepedők, gyapjúpaplanok és takarók elengedhetetlenül fontos kelmét jelentettek minden falusi háztartásban, előállításuk az asszonyok feladata volt. Textilgyűjteményünknagy számú házi szőttest és lakástextíliát foglal magába.

Jellegzetes táji szőttestípusként megemlítjük az ún. festékest, amelyet növényekből nyert festékekkel színezett gyapjúból készítettek egész Székelyföldön. Gyűjteményünkben asztal- és ágyterítőként vagy padtakaróként használt festékesek egyaránt találhatók. Hasonlóan jellegzetes regionális típus a szálszámolásos, színes fejtő felhasználásával készült szedettes szőttes, melyből szintén több darabbal rendelkezik a gyűjtemény. A gyapjúból és vászonból készült függönyök, különféle díszítményű szőttesek, a varrottas technikákkal díszített párnavégek a falusi asszonyok szép iránti elkötelezettségét és magas színvonalú kézügyességét, képzelőerejét érzékeltetik.

A faluban gyűjtött székely viseletdarabok jól mutatják az öltözködéskultúra változását a 20. század elejétől napjainkig, segítségükkel nyomonkövethető aviszonylag gyorsan modernizálódó kistérség viseletének alakulása, fejlődése. Az értelmiségi és a kézművescsaládokban a férfiak ünnepi viselete már a 19–20. század fordulóján városi mintákat követett.

A falu gazdatársadalmának öltözködése a második világháborúig megőrizte a hagyományos formákat és anyagokat.Hétköznapi viseletként napjainkig fennmaradt a férfiak gyapjúból készített szürke munkaruhája, és ünnepi, templombajáró ruházatként az idősebb gazdák gardróbjában ma is megfigyelhető a fekete színű viselet, melynek darabjai a következők: fekete csizma, házi szövetből készült fekete vagy szürke bricsesznadrág (priccses nadrág), fehér ing, fekete mellény és posztókabát. Télen vastagabb bőrös kabátot viselnek, fejükre bundasapkát tesznek.

Az 1930–40-es években helyi értelmiségiek, valamint gróf Mikes Johanna kitartóan szorgalmazták a székelyruha ünnepi viseletét. A Mikes család szövőüzemeiben újra gyártani kezdték a 19. század végén eltűnt székely viselet darabjait, ennek köszönhetően – hangsúlyosabban a fiatalabb nők körében – elterjedt és máig fennmaradt ez a jellegzetes öltözet, mely mára már nemzeti jelképpé vált.

Kályhacsempék és kerámiatárgyak

A háromszéki oklevelekben már a 16. század végétől utalások találhatók a csempékből rakott, nyitott kandallókra vonatkozóan. Ez a tüzelőberendezés először az udvarházak és kúriák szobáiban jelent meg, így nem csoda, hogy a helyben gyűjtött legkorábbi csempeanyag a Mikes-kastély és a pávai Vajna-kúria környékéről került elő.

A kályhacsempeanyag múzeumunk egyik legértékesebb, külön katalógusban is feldolgozott gyűjteménye,közel száz darab 16–19. századi kandallócsempét ölel magába.

A legrégibb darabja egy 16. századi, középkori gótikus hagyományokat őrző mázatlan kályhacsempe. Felső részéről a domború keret hiányzik, díszítménye lovát ugrató tollas kalapos, szoknyaszerű ruhát viselő, fokossal, sarkantyúval felszerelt lovag, feje fölött nyolcágú nap/csillag látható. Szintén a 16. századra keltezhető egy mázatlan, csillámozott, áttört szerkezetű, gótikus kandallópártázat, mely rendkívül ritka közgyűjteményekben is.

Erdélyben és Háromszéken a 17. század végén és a 18. század elején készített csempék a reneszánsz hatása alatt nyerték el formájukat. A 18. század közepén készült csempék már a paraszti portákon is felbukkantak; megformálásukra jellemző, hogy még mindig a reneszánsz virágdíszes mintáit variálták. Ebben a korban azonban már egyre nagyobb teret hódítottak a mázas darabok is.

Háromszéken a 18–19. század fordulóján elsősorban Kézdivásárhely céhes központja elégítette ki az igényeket, de rusztikusabb formában falusi központokban is előállítottak csempéket. Újabb stílusváltás eredményeként fokozatosan elterjedtté váltak a 19. század első felében az empire és biedermeier motívumokat megjelenítő, polgári ízlést tükröző csempék.A 19. század közepén Kézdivásárhely műhelyei hatalmas mennyiségben gyártották akülönbözőcsempéket. Szőts Márton, Turóczi István, Szigeti Ferenc mesterek alkotásain már erősennaturalistavirágmotívumok jelentek meg, melyek a festett bútorok, tulipános ládák korabeli motívumait idézik elénk.

A felgyorsuló polgárosodás, a gyárban készült öntvény tüzelőberendezésekmegjelenése azonban nem kedvezett a kandallós tüzelők továbbélésének. A 19. század második felében Kézdivásárhely fokozatosan csökkentette termelését. Pár faluban, köztük Zabolán is, az igényeket a helybendolgozófazekasok elégítették ki.Pávánekkorkészítette egyedi megformálású csempéitHegyeliMihály fazekas, munkáinak formai szintje azonban igencsak elmaradt a Kézdivásárhelyen dolgozó céhes mesterek termékeinek színvonalától.

19–20. századok fordulóján a falusi háztartásokban is megjelentek az érc- és fajanszkályhák, így a kandallócsempés nyitott tüzelők a paraszti lakásokból a konyhába vagy sütőházba szorultak ki, majd azokat lebontva darabjaik többsége elkallódott, kisebb hányada új funkcióval felruházva – csirkeitatóként vagy rusztikus lakásdíszítő elemként – néhány évtizedig továbbra is emlékeztetett erre az eltűnt tárgycsoportra.

Gyűjteményünkben megtalálhatók a helyben, Zabolán és Páván készült csempék mellett más székelyföldi és erdélyi csempekészítő központok – Háromszékről Albis és Kézdivásárhely, Erdővidékről Magyarhermány, Csíkból Csíkmadaras, Udvarhelyszékről Homoródalmás, Etéd és Küsmöd, Szilágyságból Váralmás, Kalotaszegről Magyargyerőmonostor, valamint a Mezőségről Szék – fazekasainak termékei is, a szász hatású darabokat a szász gyűjtemény bemutatásánál fogjuk bővebben taglalni.

Kerámiagyűjteményünk számos hétköznapi, funkcionális és dekoratív jellegűtárgyat foglal magába. A díszítés nélküli főzőedények, lábasok, a szűk szájú ecet- és olajtartó edények többnyire környékbéli, háromszéki mesterek munkái. Néhány nagyobb méretű káposztásfazékon a készítő neve is olvasható, így például egy sötét mázazású edényen a pávai mester, Hegyeli Mihály neve ötlik a szemünkbe egyéb, érthetetlen feliratrészlet társaságában.

Ezek mellett több kancsó és bokály, valamint dísztányér származik Erdély ismert kerámiaközpontjaiból, így kézdivásárhelyi, brassói, csíki,barcaújfalusi, korondi,küsmödi, tordaiés zilahi edényekkel is büszkélkedhetünk.

Értékes tárgycsoportot alkotnak az égetett kerámiából készült háztetődíszek, köztük különösen a két darabból álló, 1796-os, halványzöld mázas pár, amely a ház gerincének elülső és hátsó végén töltött be dekoratív szerepet, de szintén értékes, szépen kidolgozott példány egy 1836-os évszámot viselő kisebb méretű tetődísz.