A múzeum története

A Csángó Néprajzi Múzeum 2003. szeptember 14-ei első kiállításának megnyitója a sajtó híradásai szerint „történelmi jelentőségű létesítmény” avatóját jelentette, hiszen a Kovászna megyei múzeumi hálózat új intézménnyel gyarapodott, Háromszék kultúrapártoló közönsége új látnivalókkal és programokkal jelentkező helyszínt fedezhetett fel.Való igaz, a több évszázada Moldvában élő csángómagyar nemzettársainknak a zabolai avatóünnepségig nem volt a középkorias kultúrájukat bemutató önálló, jogi státussal rendelkező intézménye, s hogy ezt Székelyföld délkeleti csücskében, a Moldvába vezető Ojtozi-szoros közelségében sikerült létrehozni, több összefüggő tényezőnek tulajdonítható. A falusi kollekcióból megszületett múzeum létjogosultságát és életképességét a bő évtizedes múltban fokozatosan gyarapodó gyűjtemény, a színvonalas kiadványok, több tucatnyi kiállítás, számos ismeretterjesztő és szakmai rendezvény, valamint mindezek mércéje, az évi három-négyezer látogató igazolja.

A kezdetek

A Csángó Néprajzi Múzeum néven intézményesült gyűjtemény a zabolai származású Pozsony Ferenc néprajzkutató több évtizedes gyűjtőmunkája során létrehozott gazdag tárgyállományon alapszik. Az 1970-es években induló néprajzi és helytörténeti kutatásoksorán előbb Zabola, majd a szűkebb háromszéki régió székely, román és cigány ajkú lakosságának sajátos kultúráját tükröző tárgyak kerültek a gyűjteménybe, majd az 1980-as évektől ez az anyag erdélyi szász, valamint jelentős moldvai és gyimesi csángó, muzeális értékű tárgycsoportokkal gyarapodott. A gyűjtés során adományként kapott, illetve vásárolt értékek – viseletek, textíliák és használati eszközök –Zabolán egy régi házban kerültek kiállításra, mely már 1974-től a látogatók számára is hozzáférhetővé vált, így a magángyűjtemény zabolai tájházként fokozatosan beilleszkedett a település és a térség látnivalóinak sorába.

Az alapgondolat

Az 1989-es rendszerváltás után a csángók felé irányuló nemzetközi figyelem eredményeként a külvilág számára a páratlan folklórkincs mellett nagyon gyorsan felértékelődtek azok a tárgyi elemek – viseletek, mindennapi és rituális használati tárgyak –, melyeket a moldvai csángók népművészetét megjelenítő darabokként tartottak számon. A Moldvábaegyre nagyobb számban érkező turisták, régiségbúvároka csángó kultúra reprezentációiként értékelt régies lakástextíliákat, ruhadarabokat és más tárgyakat ajándékként vagy felvásárolva – a pillanatnyi gyűjtőszenvedélynek engedve, sok esetben mindenféle további koncepció nélkül – elvitték magukkal a csángó településekről. Minél többen ismerték fel ezeknek a tárgyaknak az eszmei-kulturális értékét, annál kevesebb maradt belőlük a csángó falvakban. Ezzel párhuzamosan a modern világ csillogó műanyag elemei helyet követeltek csángók lakásaiban, így sok esetben kidobásra kerültek az elavultnak tartott, a régi korok szegényeséletvilágát felidéző darabok. A kézzel készített ruhadarabok, ágyterítők, agyagedények a boltban és a vándorárusok kínálatában kapható termékek ellenében egyszeriben ósdinak hatottak, melyektől szégyellnivaló darabokként mielőbb meg kellett szabadulni.

Ezek a folyamatok oda vezettek, hogy a csángó települések tradicionális tárgyi kultúrája alig egy évtized leforgása alatt pótolhatatlan veszteségeket szenvedett, a településeken rendszeres néprajzi kutatásokat végző szakemberek, egyetemi tanárok és az irányításuk alatt dolgozó hallgatók azzal szembesültek, hogy a régi tárgyakat már korábban odaadták valakinek, vagy eldobták azokat. Elmondható tehát, hogy még mielőtt ennek a középkorias vonásokat őrző tárgyi örökségnek a gyűjtésére, védelmére és bemutatására szakosodott intézmény létrejöhetett volna, nagy része szétszóródott a világban – Nyugat-Európától Amerikáig, Skandináviáig és Ausztráliáig –, más része pedig még otthon, Moldvában megsemmisült.

Tény, hogy Moldva csángók által lakott területén az 1990-es évektől kezdve csak elszórt kezdeményezések történtek (pl. Szabófalván, Klézsén) múzeumi gyűjtemény létrehozására, azonban egy-két kisebb magángyűjteményt leszámítva – melyek később azzal szembesültek, hogy a begyűjtött, így funkcióvesztett darabok állagvédelmi beavatkozás hiányában éppen a védettnek vélt helyen mennek tönkre –, eredménytelenül. Mivel a román nemzetpolitika magának a csángó népcsoportnak mint nemzeti kisebbségnek a létezését is kétségbe vonja – annak ellenére, hogy időközben egy európai parlamenti jelentés, ajánlás alapján a csángókérdés európai szintű diplomáciai ügy lett –, a kommunizmus bukása után sem alakult ki olyan helyzet, hogy az asszimilációra ítélt veszélyeztetett kisebbségnek egy reprezentációs kulturális intézményt hozhassanak létre. Moldva városi múzeumainak román szakemberei a kiállításokba beválogatott csángó tárgyakon keresztül rendszerint a moldvai többségi lakosság művészi alkotóerejét hangsúlyozzák, mélyen hallgatva arról, hogy ezek a tárgyak a Moldvában élő magyar közösségek örökségét képezve a magyar kultúra alaprétegéhez tartoznak.

A gondolat kivitelezését, hogy összmagyar összefogással valamelyik csángó településen önálló csángó múzeum és kutatóközpont jöjjön létre, a Moldvában 1990 után felerősödött türelmetlenség és a kedvezőtlen politikai-adminisztratív állapotok gátolták meg, míg végül az a lehetőség tűnt a legracionálisabbnak, hogy a népcsoport rendkívül értékes kultúrájára a Kárpát-medence és Európa figyelmét egy Moldván kívül létrehozott, így hosszú távon is fenntartható intézményen keresztül lehet felhívni. A leggazdagabb csángó tárgyegyüttes, melyet gyűjtője és tulajdonosa is közgyűjteménnyé kívánt tenni, a Zabolánlétrehozott magángyűjtemény volt. A csángó kultúra védelmét, bemutatását, illetve a csángó közösségek érdekvédelmét immár a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének egyetemi professzoraként, a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) elnökeként végző Pozsony Ferenc – az ügy halaszthatatlan fontosságát és közérdekűségét hangsúlyozva – a családi örökségét képező telket is a létesítendő múzeumnak ajándékozta, így a terv szakmai és tudománypolitikai konszenzusán túl megteremtődött a múzeumalapítás legfontosabb infrastrukturális feltétele is.

A KJNT 2001-ben kiemelt projektjeként kezdett hozzá a csángó múzeum létrehozásához, az induláshoz szükséges források előteremtéséhez. Elsősorban a magyarországi Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, illetve a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatása tette lehetővé a zabolai telken új kiállítási felületek és installációk kialakítását, melyek infrastrukturális keretként meghatározták az új múzeum beindítását, valamint az első alapkiállítás megszervezését.

Az intézményesülés

Ilyen előzmények után aZabolán létrehozott, összetételét tekintvetöbb kultúrát bemutató, vegyes – székely, szász, csángó, román, cigány – gyűjtemény a csángó tárgyak mennyiségét és a csángó ügy fontosságát szem előtt tartva 2003-ban Csángó Néprajzi Múzeum néven intézményesült. A múzeum ingatlanvagyonát – az alapító által adományozott telket, illetve az épületet –, valamint az ingó tulajdont – a múzeumi gyűjteményeket – a 2004-ben bejegyzett Pro Museum Egyesület – Zabola jogi személyként adminisztrálja. A működtetéshez szükséges források előteremtését, támogatók bevonását, a gyűjtemény gyarapítását szintén az egyesület végzi, melynek folyamatos adminisztrálásában Dimény Attila, Kinda István, Deák Ferenc és az alapító vesz részt. A múzeum alapvető működtetését Zabola község tanácsa és polgármesteri hivatala, Kovászna Megye Tanácsa, valamint hazai és külföldi alapítványok, magánszemélyek önzetlen támogatása teszi lehetővé.

A Székely Nemzeti Múzeummal2004-ben kötött kétoldalú megállapodás értelmében az induló Csángó Néprajzi Múzeum a nagy múltú székelyföldi intézmény külső egységeként, annak szakmai felügyelete alatt működik. 2005-ben sor került az első szakképzett néprajzos, Kinda István kinevezésére a zabolai muzeológusi állásra.

A 140 éves központi múzeum 2012-ben megvalósult minisztériumi akkreditációjával annak külső egységei is – a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár és a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér, a csernátoniHaszmann Pál Múzeum, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum, a baróti Erdővidék Múzeuma és a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum – minősített szakmai intézményi besorolást nyertek a romániai múzeumi szférában.

A székely„öreg ház”

A múzeum telkén, eredeti helyén álló tornácos zabolai családi ház az 1920-as években épült, anyaga boronafa, melyet kívül-belül sárral tapasztottak. Beosztását tekintve háromszéki gazdacsalád korra jellemző tipikus háza, mely rövid végével fordul az utca felé, két bejárata a hosszú udvari homlokzatról nyílik. Faoszlopos tornáca L alakban fut végig a ház udvari és homlokzati részén. A fő helyiségek soros elrendezésűek, a házba lépve a konyha, azt követően a szoba, majd a tisztaszoba következik. Az épület két végében, a konyha és a tisztaszoba alapterületéből a ház hosszanti tengelye mentén egy-egy keskeny kamra került leválasztásra. Az épület az 1970-es évektől kizárólag kiállítási és raktározási célokat szolgál.

Az intézményesülés óta a zabolai „öreg ház” helytörténeti és néprajzi kiállításoknak adott helyet. Az itt elhelyezett gyűjteményekből került kiválogatásra és bemutatásra 2007-től kezdődően tucatnyi kiállítás anyaga: A gróf Mikes család képekben, Zabola műemlékei, Privát történelem – történelmi ábrázolások családi térben, Zabola – egy polgárosult háromszéki falu kulturális öröksége, Juhászélet a háromszéki Zabolán, Az erdélyi szászok kulturális öröksége, Gróf Mikes Kelemen huszárezredes (1820–1849), A zabolai románok hagyományos népi kultúrája, Iskolai élet a háromszéki Zabolán, Népi vadászat és vadfogás Zabolán, A Condrea család enteriőrjei, Mire a levelek lehullanak… Zabolaiak az első világháborúban,melyeket nem csak a zabolai múzeumban, hanem Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, illetve Magyarország több városának kiállítótereiben is megtekinthettek az érdeklődők.

A csángó „csűr”

A múzeumtelek végében, annak a tengelyére merőlegesen került felépítésre 2002–2003-ban a kinézete alapján csángó csűrként emlegetett, kiállítási célokat szolgáló épület. A kívülről zömök, tömbszerű faépületbe lépve egy kellemesen tágas, galériázott belterűkiállítófelület fogad. A négyzet alaprajzú ingatlan földszintjének két oldalán három-három kis méretű helyiség került leválasztásra, középre pedig egy előadásoknak, könyvbemutatóknak alkalmas tágas teret terveztek. A központi teremből az emeletre a bejárati ajtóval szemben két oldalra felszaladó, szimmetrikusan kiképzett falépcsőn lehet feljutni.

A múzeum 2003-as megnyitása a csűr építésének befejezését és egyben az első, szimbolikus jelentőségű állandó kiállítás – A moldvai csángók hagyományos népművészete című tárlat – létrehozásával valósult meg. A nyitó esemény sok szempontból többet jelentett, mint egy vidéki múzeumavató ünnepség. A zabolai katolikusok búcsús ünnepére, a Szent Kereszt Felmagasztalása napjára, szeptember 14-re időzített esemény hatalmas érdeklődést váltott ki mind a helybéliek és a régió lakossága, mind a romániai és magyarországi néprajztudományi-múzeumi szakma, illetve a kultúrapártoló politikum és a támogatók részéről.

A Pozsony Ferenc gyűjteményéből válogatott anyagot a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tanárai és diákjai rendezték kiállítássá. Törekvésük az volt, hogy a fényképeken, tárgyakon, írott dokumentumokon keresztül ráébresszék a közönséget a moldvai csángó kultúra egészének páratlan értékére, fontosságára. Az épület földszinti csarnokában fénykép- és térképanyag mutatta be a moldvai magyar falvak etnikai szerkezetét, társadalomtörténetét, kerámiakultúráját, a gorzafalvifazekasközpont termékeit, egygorzafalvi fazekas család lakószobáját és műhelyét, szerszámait, a korongolás művészetét, valamint az agyagművesség fázisait. Az oldalsó szobákban lészpedi, pusztinai és gorzafalvi lakásbelsők főbb berendezési elemei és szőttesei voltak láthatók. Az emeleti galérián az érdeklődők a moldvai csángók életútjához kötődő tárgyakkal találkozhattak, a születéstől a halálig terjedő szakrális élet, a népi vallásosság emlékeivel, kézzel írott és nyomtatott kétnyelvű imádságos- és énekeskönyveivel, a falusi közösségek hagyományos viselet- és textilkultúrájával.

A kiállítás megtekintése, valamint az esemény híre számos kutatót, a csángó kultúra elhivatott támogatóját a múzeumi gyűjtemény gyarapítására ösztönözte, így az állandó kiállítás válogatott anyaga a megnyitó utáni periódusban jelentős, ritka tárgyakkal bővült, hála Atzél Endre, Csoma Gergely, Domokos Mária, Gazda József, Harangozó Imre, Hegyeli Attila, Nyisztor Tinka, Perka Mihály és Margit, Tánczos Vilmos, Tötszegi András és Tekla, TurluiBogdan, Vargyas Gábor és Vörös T.Balázs ügyszeretetének és hozzáállásának.

Az állandó kiállítás az évek során több mint húszezer látogatót vonzott. Az utolsó gorzafalvi fazekas, Aszalós Viktor 2011-ben bekövetkezett halálát követően 2012-ben a földszinti csarnokban és az abból nyíló két szobában Agorzafalvi kerámia című állandó tárlattal állítottunk emléket a moldvai magyar kerámiaközpontnak és nagynevű mestereinek. Terveink szerint az emeleti galéria kiállítása – több időszaki kiállítást követően – a közeljövőben felújítva fogja a csángó kultúra értékeit közszemlére tenni.